Ha atomparáról van szó, Magyarországon elsőre mindenkinek Paks jut az eszébe. Pedig van egy alig 800 lelkes falu, ami atomszempontból legalább akkora córesz, csak sokkal akutabb. Püspökszilágyon 50 éve tárolnak atomszemetet teljesen szakszerűtlen körülmények közt, a sugárzó hulladék évizedek óta folyamatosan szivárog a talajba, és még legalább 20 év, mire az áldatlan állapotot megszüntetik.

Elsőre lehet, hogy jó ötletnek tűnt nejlonszatyorba csomagolt radioaktív hulladékot tárolni a földben, de akik ezt kitalálták, azoknak nagyon elgurulhatott a gyógyszerük.

Bár eredetileg nem így tervezték, a püspökszilágyi radioaktívhulladék-tárolóban 1983-tól 1996-ig a Paksi Atomerőműből származó radioaktív hulladékot helyeztek el. A terv az volt, hogy csak a gyógyításban, tudományos kutatásban és más iparágakban keletkező kis és közepes aktivitású sugárveszélyes szemetet tárolják (pontosabban kezelik) majd itt, de közben lett magyar atomerőmű is, és ott is keletkezett nem kevés atomhulladék. Az akkor új Paksról tehát elkezdték idehordani a radioaktív szennyest: több mint 2000 köbméternyi sugárzó hulladékot szállítottak ide és vittek le a föld alá. Teljesen vegyesen, legtöbbjét csak úgy nejlonzsákba kötve, jobb esetben palackozva vagy hordóban, de nem jelölve részletesen a tartalmukat. Hogy ez az akkori szabályozás szerint rendben volt-e? Igazából a kérdés értelmetlen, mert ilyen jellegű szabályozás csak a 2000-es évek eleje óta létezik. Vagyis a működés az első három évtizedben teljesen spontán zajlott: a telep átvett mindent, amit odavittek, és úgy, ahogy volt, lerakták a tárolóba.

A mélység titka és a sugárzó talajvíz

Így alakulhatott ki az a kaotikus helyzet, ami ma jellemzi ezt a furcsa létesítményt: szakadt nejlonzsákokban, rozsdás hordókban és föld alatti betonmedencékben elhelyezett, veszélyes és szennyező anyagok szivárognak a talajba. Azt senki nem tudja pontosan, hogy milyen hulladékok rejtőznek a tároló mélyén, hiszen az egykori dokumentációk hiányosak és megbízhatóságuk finoman szólva kérdéses. Ami biztos, hogy a mérőkutakban egyre magasabb trícium és radiokarbon szinteket mérnek, és csak remélni tudják, hogy nem szennyezi be a közeli patakok vizét is hamarosan. 

Akkor mekkora para ez az atompara?

Az van, hogy a para nagyon nagy. A létesítményt üzemeltető cég évek óta azon küszködik, hogy az összes szemetet átválogassák, korszerűen (tehát nem másik reklámszatyorba) átcsomagolják, és megfelelően helyezzék el. Még olyan 20 évig eltarthat a meló. Dolgukat nehezíti, hogy a cucc nagy részéről tényleg nem lehet tudni, hogy mennyire veszélyes, egész addig, amíg fel nem nyitják a konkrét hordót, és ki nem derül, hogy mit találtak. Ebből pár éve baleset is lett, három dolgozó komoly sugárterhelést kapott, amikor egy bizonytalan tartalmú fémhordót felnyitva radioaktív port lélegeztek be – valószínűleg nem megfelelő védőruhában. Szóval para az van, és nem kicsi.

Sugárzásmérő, az mondjuk nincs a faluban

Püspökszilágy egy csendes település, néhány száz család lakja, akik közül sokan a nukleárishulladék-tárolóban dolgoztak vagy most is ott dolgoznak. A falu alig néhány kilométerre fekszik az atomlétesítménytől, ennek ellenére ott sugárzásmérő nincsen telepítve. A hulladékfeldolgozó illetékesei szerint hamarosan lesz majd egy műszer, de valójában ez nem olyan fontos, hiszen ők folyamatosan mérnek, és különben sincs itt semmi látnivaló.

Hatszáz év nem nagy idő?

Magyarországon fél évszázada tárolnak különböző veszélyességi fokú atomhulladékot. Ezek többsége kis- és közepes aktivitású: sugárszennyezett szerszámok, védőruhák, kesztyűk, levegőszűrők és így tovább, amiket nagyjából 600 évig érdemes lég- és vízmentesen elzárni a környezettől, hiszen minden élő szervezetre ártalmasak, rákot és más betegségeket okoznak. Ennek megfelelően kell elpakolni a püspökszilágyi mocskot.

Atomtemető? Atomnagy mellébeszélés.

Igazi atomtemető sem Magyarországon, sem máshol nincsen. A világon valójában még sehol sem sikerült olyan létesítményt építeni, amiben a nagy aktivitású atomszemetet végleg biztonságba lehetne helyezni. Ennek oka főként az, hogy a legveszélyesebb radioaktív hulladékok (az erőművek kiégett fűtőelemei) biztonságos eltemetéséhez az kell, hogy a sírkamra 240 ezer évig teljesen elszigetelje azokat a környezettől – bár egyes számítások szerint ez inkább 1 millió év. Ennyi idő a végleg, ha atomról van szó. Ennyi ideje él ember a Földön. A tapasztalat az, hogy a tárolás folyamatos és teljes körű figyelmet igényel, és egy percre sem szabad magára hagyni a radioaktív hulladékot. Az évezredek alatt mindig kell majd valaki, aki vigyáz rá. Ez persze megkérdőjelezi az egész hosszútávú tárolás létjogosultságát, a kellemetlen kérdéseket azonban nagyon kevesen merik feltenni.

Te min játszol? Tárolgatón?

Az egész nukleáris iparág azzal hitegeti a világot, hogy a radioaktív hulladék tárolható, kezelhető, és biztonsággal fenntartható módon őrizhető. Ez nem igaz, semmi sem támasztja alá e laza elképzelések megvalósíthatóságát és üzembiztosságát. A radioaktív hulladékok tárolása mindenhol problémás, megoldás pedig kizárólag ezeknek az ügyeknek a többé-kevésbé sikeres elhallgatása. Jobb, ha számításba vesszük, hogy hosszú távon ez a hulladéktípus még nagyon meg fogja nehezíteni utódaink életét.

Persze ez a mai atomipari döntéshozókat egyáltalán nem érdekli. Bizonyára fontosabb szempontjaik vannak.